A gyermekelhelyezések során többször merül fel problémaként, hogy a szülők fejében (leginkább az apáékban) még mindig az a kép él, hogy a gyermeket biztosan az édesanyánál helyezik el, felesleges küzdeni érte. Pedig nem így van!
Mind a különélő szülők, mind a gyermekek elvárásait valóra váltja az új törvénymódosítás, mely szigorúan felsorolja a gyermekétől külön élő szülők jogait és kötelezettségeit.
A gyermektartásdíj időtartama a gyermek 18. életévének betöltéséig, vagy amennyiben a gyermek középiskolai tanulmányokat folytat, 20. életévéig tart.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban előkerülő kérdés ez, tekintettel a rengeteg fizethetetlenül megugrott devizahitel-törlesztőrészletekre, illetve egyéb hitelekre.
A kiskorú gyermek tartására a szülő a saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles. Ezen szabálynak véleményem szerint tökéletes, már a bíróságokon is többször elhangzott köznyelvi megfogalmazása a “köteles a saját szájából a falatot kivenni, és gyermekének adni”.
A tartásdíj mértékét a felek megállapodásban is rögzíthetik. Ennek hiányában a bíróság határozza meg az összeget. Jelentősen leegyszerűsíti az eljárást, ha a felek egyezséget kötnek a gyermektartás kérdésében.
A törvény kimondja, hogy a kötelezett átlagos jövedelmét kell a gyermektartásdíj alapjául venni. A kötelezettnek arra tekintet nélkül kell megfizetnie a tartásdíjat, hogy milyen jogcímen részesül jövedelemben, itthon vagy külföldön kapja azt kézhez.
A kötelezett szülő a gyermektartásdíjat elsősorban pénzben teljesíti. A felek megállapodhatnak, hogy a fizetési kötelezettségének a szülő egy összegben, vagy megfelelő vagyontárgy juttatásával tesz eleget.
A válási vagyonmegosztás során a szülők sokszor próbálnak akként kibújni a tartásdíj-fizetési kötelezettség alól, hogy közös szülői felügyeletben állapodnak meg.
Ha a házasságot felbontani készülő feleknek közös kiskorú gyermeke is van, a válóperes eljárás kulcsfontosságú kérdésévé lép elő a gyermek további sorsa, mint az elhelyezés és a gyermektartásdíj megállapítása.